Imádom Tarantino filmjeiben, hogy legyen bármilyen egyszerű is maga a történet, és legyen bármilyen hosszú, végig leköt és a képernyő/mozivászon elé szegez. A titka a fantasztikus párbeszédek, a hihetetlen helyzetkomikumok (egy példa: Kill Bill 2 végén, amikor az apuka szendvicset készít lányának, miközben haláltusára készül exével; ennek ellenére annyira figyel kislányára, hogy kérés nélkül leszeli a kenyér héját és tökéletes, “gyerekbarát” szendvicset nyújt elé), és az eszméletlenül jó vágások, megkomponált képek mellé a zene is utánozhatatlan hangulatot teremt (szintén jelen filmben figyeltem meg a japánok küzdelme közben, hogy a teljesen életidegenül hangzó spanyol zene a háttérben mégis tökéletesen illeszkedik a jelenethez). A Kill Bill 1-2-ben is érezhető Tarantino keze, sőt, meglehetősen sok hasonlóság fedezhető fel ezen mű és a Django között (lásd: a főhős több tíz embert végez ki és rendez velük teremnyi vérfürdőt). Utóbbi a társadalomkritikája miatt és a kevesebb naturalisztikus vérengzés miatt számomra kedvesebb, de akit nem zavarnak a levágott végtagok és a ‘80-as évek trash műfajára hajazó vérfröcsögések, az egészen biztos, hogy igazi filmélménnyel gazdagodik! Értékelésem: 10/7
